1987. őszén 5 fővel Fekete Erzsébet (Erzsó) vezetésével indult el az ifi. 1987és 1995 között egy különleges ébredési mozgalom volt a gyülekezetben, amelyről Antal László a következő beszámolót írta:
„Isten nagyon megáldotta kis csoportunkat, és gyarapodtunk. Kerestük Isten közelségét, és azokat a testvéreket, akikkel együtt állhattunk közösen Isten előtt. Eleinte csak öten (Tihamér, Rita, Révész Laci, Márti és Antal Laci) jöttünk össze Somogyi Tihaméréknál a Juhar utcai lakásukon, később egyre többen. Az, hogy lakáson tartottuk alkalmainkat, lehetőséget adott a közvetlenségre, ezáltal a nyíltabb, őszintébb légkörre. Általában volt tea és sütemény, sokat énekeltünk új énekeket, és szólt az Ige. Később többek lakása is megnyílt, és Fekete Laciéknál, valamint nálunk is tartottunk imaalkalmakat. Akik eljöttek, általában a következő alkalomra is jöttek, és hoztak újabb barátkozókat. Átéltünk csodálatos megtéréseket, imameghallgatásokat. Rendszerint este hattól gyülekeztünk, és kilenc-tíz óráig is eltartott az imakör, de néha még éjfélkor is a kapu előtt beszélgettek a fiatalok. Már a gyülekezés is az alkalom része volt, a teázás, süteményezés jó lehetőséget adott a hétköznapok örömeinek, problémáinak megbeszélésére. A közös imádkozás után mindig volt éneklés, beszélgetés és bizonyságtétel. Gyakran játszottunk is, ami a légkört oldotta, hogy a barátkozók is feloldódjanak. Amikor a létszám már olyan nagy volt, hogy személyes problémáinkat nehéz volt megosztani másokkal, akkor több csoportot alkottunk, és úgy folytattuk a beszélgetést, imádkozást. A legnagyobb létszám harmincnégy fő volt. Negyedik emeleti lakásunk ötvennégy négyzetméteres volt, és amikor csoportokra mentünk, akkor a folyosón is volt egy csoport. Gondoljunk az alattuk lakókra, és a lépcsőház lakóira: harmincnégy ember hangos énekléssel, tapsolva dicsőítette az Urat – és soha nem volt emiatt panaszuk. Úgy hiszem, Isten különös módon „szigetelte” el a lakásunkat, hogy senkinek sem okoztunk problémát. A legtöbben az ÉZI-ből jöttek, de sokan jöttek még a tanítóképzőből és más iskolákból is. Tartós, mély barátságok kötődtek. Többször angol misszionáriusok szolgáltak közöttünk Ficsor Károly vezetésével. Mivel házicsoportként gyakoroltuk a közösséget, ezért a gyülekezet nem mindig tudta, hogy mi történik a csoportban, és – tekintettel az akkori országos jelenségekre, szakadásokra, karizmatikus mozgalmakra, – aggályok is felmerültek velünk kapcsolatban. Ott voltunk minden gyülekezeti alkalmon, sőt hívtuk az újonnan megtérőket is, és tanítottuk a gyülekezetben élés fontosságát. Jöttek is, azonban ott mást tapasztaltak. Akkoriban nem volt felszabadult légkör a gyülekezetben, és – bár szeretettel fogadták az új megtérőket a testvérek, – mégsem érezték jól magukat, és nem épültek be.
Kezdeményezésünkre a gyülekezet több evangélizációt is szervezett. Ezek az alkalmak nyitások voltak a város emberei felé, ezért nem az imaházban, hanem művelődési otthonokban tartottunk. Két alkalommal az SDG zenekart is meghívtuk Perjési István szolgálatával. Hálásan emlékszünk arra, hogy a nagyterem megtelt. A kritikus pont az új megtérők bemerítkezése körül alakult ki. Eleinte – a korábbi gyakorlatnak megfelelően – Orgoványon történt a bemerítés. Majd felvetődött az igény, hogy legyen a bemerítés Kecskeméten. Javasoltuk, hogy béreljük ki az uszodát, de nem volt rá elég nyitottság a gyülekezetben. Ezek után elhatároztuk, hogy építünk bemerítőmedencét. Így is volt. Azonban mire megépült a medence, már olyan nagy volt a különbség a gyülekezet befogadókészsége és az új megtérők lelkesedése között, hogy sokan elmentek a Hit Gyülekezetébe. Így a legelső alámerítésre már csak egy bemerítkező maradt.”
A Kádári diktatúra az 1970-es évek közepén még kőkemény volt, de alig 10 év leforgása alatt, aki aktívan benne volt a misszióban, az már a 80-as évek közepétől észrevehette, hogy megváltoztak a viszonyok. Már nem üldözték azokat, akik szorgalmasan végezték a lelki munkát. A régi beidegződések miatt azonban nagyon sok hívő ezt nem vette észre, és még mindig a megszokott megnyomorított és beszűkült lelki életmódot folytatta, azt tartotta természetesnek. A maga idejében (több évtizedig) nem volt ez anakronisztikus, azonban azok a gyülekezetek, akik nem vették észre, hogy a körülöttük élő társadalom fellélegzett a diktatúra alól, egyre furcsább alakulatokként teljesen elkülönültek a társadalom egészén belül. Az egyes emberek hétköznapi élete kezdett megváltozni, kezdett színesebb lenni. A 80-as évek közepétől nem volt már lehetetlen nyugatra kiutazni, tapasztalatot szerezni. Ekkor már megjelentek Magyarországon különböző nyugati keresztyén együttesek és kórusok is.
Ahol nem volt olyan lelki vezető, aki tudta kezelni és összeegyeztetni a külső változásokat a gyülekezeti élettel, vagy helyi szinten tovább tudott élni a burkolt vallásüldözés, ott a konzerváció is tovább élt, akár 10 évvel is.
Kecskeméten a 80-as években már nem volt tapasztalható külső üldözés, mégis a régi reflexek egészen a 90-es évekig meghatározták a gyülekezeti életet. A misszió kibontakozása a gyülekezeti alkalmon kívül kiscsoportokban, házi csoportokban éledt föl, és csak az 1995-ben érkező Kovács Géza tudta integrálni ezeket a gyülekezetbe. Természetes, hogy mindez az istentiszteleti rend és a szemléletmód átalakításával járt együtt.
1990-1995 között nem tudott befogadó lenni a gyülekezet, mert még cipelte magával a kádári érában rákényszerített merev liturgikus és lelki szögletesség jegyeit. Ezt tanította meg Géza bácsi levetkőzni. Nem ment konfliktusok nélkül, de győzött a minden tagban meglévő missziós tenni akarás vágya, és egységben indulhatott virágzásnak a lelki munka. A „nem vagyunk sokan, de mindannyian tenni akarunk az Úrért”1 érzésének a Vágó utcában történő beéréséhez éppen idejében jött Kovács Géza, az egyebek mellett a gyülekezetépítésben is tapasztalt lelkipásztor érkezése. Ő korát és kortársait messze felülmúló lendülettel vetette bele magát a lelki munkába. Mindent megragadott az evangélium terjedése, emberek elérése érdekében. Mindent igyekezett hálóként használni azért, hogy az evangélium terjedjen. Mindenütt, ahol lehetőség nyílt, szólt az evangélium: sátorban, angol táborban, gyülekezeti újságban, stb. Barátkozók (törekvők) és megtérők nagy száma igazolta vissza a nyitást és a szükséges változtatásokat.
Egymásnak adták a kilincset a barátkozók. A megtérők között eleinte a fiatalok voltak többségben, majd az utóbbi években ez kicsit arányosabb lett a körülvevő társadalom szerkezetéhez igazodva. Több fiatal házaspár is megtért.
Ezidő alatt a bibliaköri munka is megelevenedett, sokrétűvé vált.
„1988 nyarán házasodtunk össze és költöztünk Kecskemétre. Ekkor kértek fel arra, hogy kapcsolódjak be a gyermekmunkába. A Vágó utcába átköltözve a kis konyhában gyűltünk össze a gyerekekkel. Többször felmerült az a kérdés, hogy istentisztelet előtt, alatt vagy után tartsuk az alkalmat. Ki is próbáltuk mindet, majd véglegesen 1996-ban alakult ki, hogy istentisztelet előtt, az imaóra alatt tartottuk a bibliakört.
Ebben az időszakban nagyon sok tanító szolgált a gyerekek közt: Ficsórné Magdi, Pappné Ildikó, Egriné Viola, Feketéné Judit, Antalné Márti, Somogyiné Rakonczay Rita, Vajdáné Anita, Papp Géza, Nyakasné Ági, Nyakas Ági, Csiréné Anikó, Kovács Zoli, Kovácsné Ági, Kótiné Saci, és még mások is.
1997-ig a sok ideköltözött fiatal család miatt annyira megnövekedett a gyermekek száma, hogy különválasztottuk az óvodásokat és az iskolásokat.”