A Lőrincz bácsi által elindított missziói lendületnek csak rövid idő adatott, mert 1947-es Kecskemétre költözésük után 1-2 évre rá jött a Rákosi diktatúra, majd a hosszan nyújtózkodó Kádár rendszer, amely ellenségként tekintett az egyházakra, a hívőkre. A kommunista párt célja az egyházak felszámolása volt, majd ez korrumpálássá finomult. Az ÁEH minden eszközt bevetett, hogy megakadályozza az egyházak életét. Ebben a társadalmi közegben a kis kecskeméti gyülekezet léte forgott kockán. Volt azonban néhány kecskeméti testvér, aki kitartott, hűséges maradt mindezek ellenére is.
Ha nem is tudta elérni az államhatalom, hogy megszűnjön a gyülekezet, de megnehezítette életüket. Ebben a beszűkült élettérben azonban Isten óvó és védő kegyelméből a gyülekezet nem szűnt meg, hanem élni akart, és ennek számos jelét is adta (zenekar, orgoványiak látogatásai, stb). Azonban ebben a megnyomorított állapotában csupán a túlélésre, és a városban tanuló diákok és katonák felkarolására szorítkoztak a társadalmi külső kapcsolataik. – Ám nemcsak helyi szinten volt ez így, hanem az egész országban. 1952-ben megszüntették a baptisták lapjait, csak igazolvánnyal rendelkező lelkipásztor és csak az igazolványba beírt helyen tarthatott istentiszteletet, de a lelkészképzés létezése is hajszálon függött. ’56 leverése után kifejezetten üldözni kezdték az egyházi embereket. Az egyház belügyeibe most már teljesen direkt módon beavatkoztak. A missziómunka elfojtása 1959-ben történt meg. Innentől kezdve már csak idő és részben a véletlen kérdése volt, hogy kitől vették el a lelkészi igazolványát. A misszió csak és kizárólag a gyülekezet keretein és leginkább az imaház falain belül folyhatott. Kifelé missziózni nemcsak tilos volt, hanem kockázatos is. Aki mégis felvállalta, az állásával játszott.
Olyannyira beidegződéssé vált a gyülekezetekben a befelé fordulás, hogy meg kellett tanulni a körülöttük élő nagyváros felé való nyitást, nyitottságot. Ebben Isten eszköze Géza bácsi volt.