„Reggel 8 óra körül jár az idő. A sátramban fekszek még, mikor ének- és zeneszó hangját hallom közeledni. A gitáros dallam megáll a sátram előtt – „Róla beszél fű, virág, verebek és pacsirták…” – majd továbbmegy a mellettünk lévő sátorhoz. A világ legszebb ébresztője után leveszem magamról a két pulcsit, két melegítőt, négy zoknit, amiket éjszaka, mikor kint 3-5 fok van, viselni szokás, és rövidnadrág-pólóba öltözöm, hiszen meleg van már – felkelt a Nap. Miközben a konyhasátor felé tartok reggelizni, látom, ahogy mások is lassan előmásznak sátraikból, majd kissé még álmos arccal ők is a konyha felé sétálnak, evőeszközeiket a kezükben szorongatva. A jóleső reggeli után a nagy, „közösségi sátorban”, rovarriasztó mécsesek illatában, dicsőítünk, majd Sámuel tanítását hallgatjuk, amit kiscsoportokban – valamelyik fenyő tövébe lekuporodva – beszélünk át. Az ebéd utáni szabadidőben egyesek a közösségi sátor hűvösében beszélgetnek, társasjátékot játszanak, gitározgatnak vagy alszanak. Mások fát gyűjtenek-vágnak-hasogatnak a konyhai tűzhöz és az esti tábortűzhöz. Lehet továbbá sporttevékenységet űzni, persze csak azokat, amiket egy erdélyi hegységben lévő 1200-1600 méteren lévő völgybeli táborhely keretei megengednek. Miután a nap legmelegebb óráiban lefürödtünk a 4 fokos patakban, meghallgatunk egy bizonyságtételt a közösségi sátorban. Vacsora után pedig, immár pulcsiban, melegítőben és kabátban – lement a Nap – esti alkalomra gyűlünk össze. Ezután a fáradtabbak aludni mennek, az éberebbek pedig a gázlámpák pislákoló fényében ismét együtt játszanak.
A „túranapok” egészen máshogy néznek ki. A korábbi kelés sikerességét általában a gitáros énekléstől eltérő, alternatív ébresztési forma garantálja. Kelés után rögtön útnak indulunk, van, hogy még sötétben. Minden túra kezdete nehéz, és van, hogy azon rágódunk, hogy mikor érünk már fel a csúcsra. Bizony, akaratharc. De a csúcson az ember kb. 5 másodperc múlva már nem is emlékszik az őt oda feljuttató fáradalomra, hanem bámulja azt a csodát, ami a hegy tetején ott várta őt. Visszanézve pedig azon tűnődik, hogy lehet az, hogy felfelé menet, mikor az ember fáradtságában és óvatosságában csak a lába elé néz, annyi szép látnivaló mellett haladt el. Úgy gondolom, az életben is sokszor így a van ez.
A csúcsokon lévő „csodák”, a sok erdő, moha és fű, a kék tavak a bennük úszkáló halacskákkal, a tiszta patakok, a fehér felhők, az óriási hegyeken növő pici virágok, az áfonya finom íze, a végtelen csönd mind-mind Róla beszél. Róla szólnak az énekek is, amiket éneklünk, a tanítások és bizonyságtételek, amiket hallgatunk, a beszélgetések és az imák is. Isten jelen van, és ezt annyira érezni lehet, hogy én egy ilyen erdélyi táborban találkoztam először a Mennyei Atyámmal. Megfogott a jelenléte, közelsége. Ott mondtam el a megtérők imáját is, egy hegyoldalban. Ezek az élmények, megtapasztalások is hozzájárultak ahhoz, hogy mikor az Úr választás elé állított, Őmellette döntöttem, és megtértem.
Azóta minden évben visszajárok az erdélyi hegyekbe a Sámuel vezette csapattal. Nyáron szoktunk menni, de a pontos idő és helyszín eltérő lehet, a létszám is változó. Isten azonban ugyanaz.”
„Az első ifitábor, amelyen részt vettem, két éve volt Erdélyben, a Páring-hegységben. A sátorozás és a túrák nagyon izgalmasak voltak (jó értelemben). Jó volt együtt lenni, az idősebb ifisek is mindig kedvesek voltak hozzám és Biankához, akinek még új volt ez a helyzet. Sok közös alkalom volt, éneklés, tanítások, és persze rengeteg játék. Az időjárás viszontagságai, és az esti hideg is építette az együttműködést a csapatban.
A tábortűz és az esti játékok is népszerűek maradtak, a finom ételekről nem is beszélve, amikről Rácz István gondoskodott. Nagyon jó volt, hogy ezekre a kirándulásokra olyanok is jöttek, akik még nem ismerték Jézust, így ők is hallhatták az evangéliumot.
Idén Magyarországon voltunk, Perén egy kisebb csapattal. Ez azért volt jó, mert így jobban megismertünk mindenkit, és nem szakadozott szét annyira a csapat, hanem együtt vettünk részt mindenben. Ami még nagyon jó volt, hogy a hét során felkészülhettünk egy evangélizációra.”