„Azt éreztem, enyém Isten … - megtérésem története
Kitört a világháború, meghalt az édesapám, édesanyám meg „feltántorgott” velem, a hatévessel Budapestre. Az iskolában katolikus hittant tanultam, és jó osztályzatot kaptam belőle.
A háború után megnyugodott, de egyúttal ki is ürült körülöttem minden. Anyukám dolgozott, testvérem nem volt: elkezdtem barátokat keresni. Leltem is egy cserkészcsapatban, amely később úttörővé alakult. Ifjúsági vezető lettem, itt jegyeztem el magam a tanári pályának, innen kerültem a DISZ-be, KISZ-be, majd az egyetemen a pártba, amelynek 34 évig voltam a tagja. Lelkesen. Azt gondoltam, hogy materialista vagyok, meggyőztek már engem arról, hogy „nincs Isten”, pedig csak idealizáltam a materializmust. Azt gondoltam, hogy eljön a kizsákmányolás-mentes társadalom, nem lesznek szegény emberek, éhező gyerekek, alkoholisták, koldusok. Egyszóval készpénznek vettem mindent, sőt azzal áltattam magam, hogy mindezért én is tehetek valami keveset a munkahelyemen, az iskolában.
A rendszerváltás azonban olyan tényeket tárt fel, amelyeket azelőtt nem is sejtettem. Csak Recsket vagy a Gulág szigeteket említem. Összetörtem attól a tudattól, hogy ilyenre tettem fel majd az egész életemet. Volt összefüggése a dolgoknak a nyugdíjaztatásommal, aztán mindehhez hozzájött egy hosszantartó és súlyos családi konfliktus… Sok volt. Lelkileg, sőt egészségileg is tönkrementem.
Próbáltam én kijutni az idegösszeroppanásból. Voltam templomban, jártam orvoshoz, kitanultam az agykontrollt, a parapszichológiát, az ún. gyakorlati pszichológiát, de nem segített rajtam senki és semmi.
És akkor – a tanítványom képében – jött egy angyal, aki átadta Isten üzenetét: Isten szeret engem. Nem tudom leírni, hogy érintett ez akkor, amikor úgy éreztem, mindenki becsapott, megcsalt, elhagyott. Márti1 maga, a családja, a barátai, a testvéreik mellém álltak, én pedig kezdtem belekapaszkodni a Bibliába.
Egyszercsak azt éreztem, hogy enyém az Isten, én meg az Övé vagyok. Ettől könnyű és mosolygós lettem…
A bemerítkezés, a felvételem a gyülekezetbe, életem legszámottevőbb és legutolsó nagy történése. Azóta szépen, lassan meggyógyultam. Hálás vagyok az Úrnak azért a sok áldásért, amit kaptam Tőle. Érdemtelenül, ingyen kegyelméből. És boldog is vagyok. És azt is tudom, hogy sok még a dolgom a családomban, a gyermekeim, unokáim körében, meg máshol is. Biztos, hogy Istennek még tervei vannak velem!”
„Én és a gyülekezet. A gyülekezettel való első találkozásom valahol 2007 tavaszán történt. 2005-ben idősebbik nővérem mesélt nekem Istenről. Olyannak kezdtem látni Őt, ahogy azelőtt soha még. Ennek eredményeképp 2007-ben elfogadtam Jézus Krisztust személyes Megváltómnak. 2008 őszétől rendszeresen kezdtem látogatni az istentiszteleteket, s meg-megfordultam a lány-imakörben, valamint az ifjúsági alkalmakon is. 2010-ben (fiatalabbik nővérem bemerítkezését követően) kaptam egy hívást Sámueltől, amelyben invitált az újrainduló barátkozók órájára. Innentől kezdve már nemcsak vasárnaponként látogattam az imaház élettel teli épületét, hanem csütörtök estéimen is egy csoport tagjaként foglaltam ott helyet. Az év júniusában bemerítkezésemmel hivatalos tagjává váltam a Kecskeméti Baptista Gyülekezetnek.
Emlékszem, első látogatásom alkalmával elképzelésem sem volt arról, fogok-e még valaha itt járni, s hogy a kedves arcú „idegenek" az életem, kapcsolatrendszerem fontos részét képezik majd. Istentől kaptam az Ő szeretetén és hűségén nyugvó barátságokat, amelyek azóta egyre erősebbé és szorosabbá válnak.
2010 őszétől beléptem a Válas(s)z Dicsőítő Csoportba, melynek révén fuvolával is dicsérhetem az Urat mindazokért a javakért és ajándékokért az életemben, melyeket Tőle kaptam.
Ebben a csapatban sokat tanultam-tanulok együttműködésről, bizalomról, hűségről, engedelmességről, bátorításról. Meghatározó megtapasztalás az életemben, hogy az Atya tárt karokkal vár, akár hegyen, akár völgyben legyek is. A Vele való kapcsolatom nem önnön teljesítményem szüleménye. C. H. Spurgeon így fogalmaz: "Hitünk lehet olyan kicsiny, mint a mustármag, de ha élő és valódi, összeköt a Mindenhatóval."
Az ifjúsági csoporttal való érintkezésem elmélyülésében az idén nyáron történt perei kirándulás lendített előre. Az eddigi egyénenkénti személyes kapcsolataim, barátságaim egy átfogó, komplex közösség képébe helyeződtek át. Megtapasztalásom, hogy e csoport hálója nem ereszt el egyhamar.
Úgy gondolom, a közösség-gyülekezet megtartó ereje Istentől rendelt, a mindennapokat megkönnyítő ajándéka életünknek.”
Egy fiatal házaspár vallomása az új életről:
Tessza: „Megtérésem előtt Isten nélkül, de kiegyensúlyozott családban, mégis magányosan éltem. Istenkeresés volt jellemző erre az időszakra, de nem voltam tudatában annak, hogy Őt keresem. Leginkább a csillapíthatatlan sóvárgás volt jellemző, és olyan űr, amit nem tudott semmi és senki betölteni.
Az Úr kegyelméből 2011-ben házasságot kötöttünk. Mivel katolikus vallásban nevelkedtünk, így egy katolikus templomban volt a szertartás, annak rendje és módja szerint. Azon a nyáron születés, esküvő és temetés sorozatok vonultak végig életünkön. Nehézségeinket fokozta, hogy szívünk vágya volt már több éve, hogy gyermekünk szülessen, de nem történt meg a „csoda”. Ezt mindketten hatalmas fájdalomként éltük át. Lassan észrevettük, hogy már egymástól sem kapunk lelki segítséget. Ebben a zuhanásban Isten kifeszítette a hálóját, és elkapott mindkettőnket. 2011. szeptember 18-án az Úr elhívott a kecskeméti baptista gyülekezetbe. Amikor a padban ülve hallgattam az Igét, éreztem, hogy változás történt a szívemben. Szólt hozzám Isten, elhívott és magához ragadott ott, azon a vasárnapon. A gyülekezet az első perctől fogva a „lelki otthonunk” lett, olyan módon, hogy soha ilyen megtapasztalásunk még nem volt azelőtt. Vártuk a vasárnapokat, vártuk az Istent keresők bibliaóráját, és vártuk a találkozást a testvérekkel, ami a mai napig így van. A Biblia olvasása közben egyre jobban kezdtük megismerni az Úr akaratát, és számtalan kérdésre a testvérek által is kaptunk választ. Az Úr engedte meglátni, hogy valójában azért szeret, aki én vagyok, nem azért, amit teszek, vagy ami történik az életem során. Szívem vágya az Úr tervében maradni, és követni engedelmes szívvel. Bár szívünkben egyelőre még vágyakozás, hogy az Úr kegyelméből gyermekünk szülessen, de azzal a lélekkel és tudattal élhetjük a mindennapjainkat, hogy életet adott nekünk, kiragadott a sötétségből.”
Csaba: „Vallásos, katolikus családban nőttem fel, szüleimmel vasárnaponként jártam misére, voltam elsőáldozó, bérmálkozó is. Felnőttként is gyakoroltam a vallásom, vasárnaponként és minden ünnepnapon eljártam a templomba. Néhány komolyabb kapcsolatom és egy menyasszonyom is volt, de nem éreztem, hogy az Úr áthatotta volna a kapcsolataimat… Miután megismertem a feleségem, más életet kezdtem élni, tudtam, hogy ez a kapcsolat más. Teltek a hónapok-évek, tervezgettük a jövőnket, házat építettünk, emiatt el is halasztottuk az esküvőnket, gyermeket is szerettünk volna, de lekötötte gondolataimat az építkezés és a mindennapi munka. Így teltek el évek, ami alatt kissé el is távolodtunk egymástól. Azután úgy döntöttünk, hogy végre tényleg egy család akarunk lenni, és összeházasodunk. Már ekkor többen mondták, hogy Isten áldását adja az eskünkre, de ezt akkor még nem értettem teljesen. A templomi esküvőnk alatt, mikor fogadalmat tettem, éreztem, hogy Isten velünk van. Olyan béke telepedett rám, amilyen még azelőtt sohasem. Nagyon nagy kegyelem volt ez Istentől. Később tudatosult bennem, hogy mi „hárman” kötöttünk szövetséget. Ezt követően megváltozott az életem, már másképp láttam-éltem az életem, mint azelőtt.
Isten vezetésére a katolikus mise helyett eljöttünk a baptista imaházba az első istentiszteletünkre. Fenntartásaim is voltak, mondtam is előtte a feleségemnek, hogy „csak addig maradok, míg nem akarják, hogy baptista legyek”! Isten igéjét viszont végre „hallottam”, hiszen a hit hallásból ered(Róma 10,17). Itt nyílt meg a hallásom! Életünket gyökeresen megváltoztatta Jézus Krisztus megismerése. Azóta másként éljük az életünket, mások a gondolataink is. Jézus kitölti a napjainkat, a nehézségekben erőt ad, a megpróbáltatásokhoz türelmet. Formálja életünket és gondolatainkat. Most már értem, hogy Ő feláldozta magát értem és bűneimért, még mielőtt megszülettem volna.
A kecskeméti gyülekezet az életünk része lett, nagyon szeretünk itt lenni, hiszen itt látjuk és érezzük, hogy jelen van Isten és munkálkodik a szívekben. Már többször volt lehetőségünk másokon vagy másoknak segíteni, és ezt Isten áldásával tehettük meg.
Hívő testvéreinkkel egy nagy családot alkotunk, ahogy az Ige is mondja: „Mert aki cselekszi az én Mennyei Atyám akaratát, az az én fivérem, nővérem és az én anyám.(Máté 12:50)”
“Miért pont baptista? Ateista, de szeretetteljes családban nőttem fel. Annak ellenére, hogy kislánykoromban valódi Isten-élményben volt részem, mindig harcos és magabiztos materialista elveket hangoztattam. Belül persze éreztem, hogy nem vagyok teljesen őszinte, de tudtam, mit akarok, és mentem a céljaim felé, a józan fejem után. Aztán amikor az élet nagyon megpróbált, jól a padlóra estem. Tele voltam haraggal, bizonytalansággal és félelemmel, de a magam erejéből akartam felállni. Sokáig küzdöttem csökönyösen és reménytelenül a problémáimmal, mire fel tudtam emelni a kezemet az ég felé. De nem tudtam, hogyan is találhatok rá arra az Istenre, akit olyan fölényesen elutasítottam, aki ellen hangos szóval tiltakoztam, és akinek végig a szemébe hazudtam… Nem tudtam, hogyan találom meg, csak azt éreztem, hogy keresnem kell, mert szükségem van rá.
Nem volt könnyű a dolgom, mert az addigi életem során olyan sok képmutatást, rosszindulatú ítélkezést és üres ájtatoskodást láttam – önmagukat hívőnek valló emberek életében. A vallásos ismerősök határozott útmutatásai csak elriasztottak, ugyanúgy, mint a templomokban végighallgatott üres szózatok. Azt gondoltam, én kívülálló vagyok, tele bűnnel és hibával, és úgy éreztem, mindenhol képmutatást várnak tőlem… De hát Isten is ezt akarja?
Nem, nem ezt akarja. Utamba küldött olyan hiteles embereket, akik szeretetteljes türelemmel és kitartó odaadással segítettek meghallani Isten igazi hangját. Olyan emberekkel találkoztam, akik nemcsak szavakkal, de a hétköznapi életükben is meg tudták mutatni azt a tisztaságot, őszinteséget, békességet és erőt, amit mindig is kerestem.
Persze időbe telt, amíg – hosszú idő után – megint elmerészkedtem egy istentiszteletre.
Természetesen jócskán elkéstem. Aki emlékszik a kis Vágó utcai épületre, az tudja, milyen kínos érzés fogott el, amikor megláttam Éva barátnőmet integetni a belső fal mellett. A székhez - amit nekem foglalt - úgy tíz idős nénin keresztül kellett eljutnom, sokuk botra támaszkodott. Mégis mindegyikük felállt, és mosolyogva kereste a tekintetemet, hogy bátorítson. És amikor az istentisztelet végén egyedül álldogáltam az ismeretlen tömegben, olyan természetes közvetlenséggel szólítottak meg beszélgetni, hogy ne is érezzem, mennyire szeretnének segíteni a lányos zavaromon… Ma is szeretettel gondolok az első beszélgetésekre, az első ismerősökre… és arra a lelkipásztorra, akinek az odafigyelő tekintetét és a kimondott szavait végre tényleg hitelesnek találtam. Ó, de nem volt könnyű dolga velem…
Azóta ehhez a gyülekezethez tartozom. Persze már jól tudom, hogy vannak valóban keresztényi gyülekezetek más felekezetekben is. Én mégis ezt a kecskeméti gyülekezetet mondom a magaménak. Szerető és támogató barátokra találtam itt, akik az élet nehézségeiben is mellettem vannak, és olyan lelkipásztor szavaiba kapaszkodhatom teljes bizalommal, akivel beszélgetve mindig megrendülten ráébredek: mennyire szeret és a tenyerén hordoz engem az én Istenem…”